1. fejezet
Tehetetlen
Goryo, 1342
- Soon-hee? - suttogta bátyám a nevemet, miközben halkan odasettenkedett hozzám, de én túlságosan elvoltam foglalva azzal, hogy az új ruhámat varrjam.
- Mi az? - kérdeztem anélkül, hogy ránéztem volna.
- Te is jössz? -hajolt közelebb.
Felcsillantak a szemeim és elmosolyodtam, hiszen tudtam hova akar menni, és minden áron vele akartam tartani.
- Menjünk - ugrottam fel a lépcsőről.
Soon-hee - Chun-soo
12 éves 14 éves
jangmin (alsó osztály, adót fizető réteg)
kereskedő család
A bátyjámnak, Chun-soo-nak, volt egy nagyon jó barátja, akihez minden nap átjárt játszani, és egy idő után én is velük kezdtem játszani. Miért játszottam a bátyámmal és a barátjával lányok helyett?
A válasz egyszerübb mint az egyszer egy: kedveltem Dong-sun-t, a bátyám barátját, aki már az én barátom is volt.
Dong-sun
14 éves
árva
Magam sem tudom, mikor és hogy miért, de megkedveltem őt, és minden percet amit csak lehetett vele akartam tölteni.
Sohasem kellett volna találkoznunk.
- Dong-sun, Dong-sun! - kiabálta Chun-soo, miközben berohant az alig álló házba.
Dong-sun árva volt, édesanyja meghalt tíz éves korában, édesapja pedig elhagyta. A megélhetéséért általában a piacról lopkodott. Miután jóba lettünk, mi is segítettünk neki. Néha elcsentünk egy két falatot otthonról és elhoztuk neki. Ételt, ruhát, edényt, ami épp akadt. Segíteni akartunk rajta, hiszen a barátunk volt, és nem volt senkije.
Bár egyedül volt, mégsem panaszkodott soha. Boldog volt, vidám, és elégedett.
Legalább is ezt mutatta.
- Megjöttetek? - lépett elő Dong-sun egy egy szakadt rongy mögül, ami a plafonról lógott le.
A szobája elkülönítése a ház többi részétől ennyiből állt. Néhány lelógó szakadt rongy volt a "fal".
Maga az egész ház is inkább volt egy egérlyuk, mint ház. Ötnél több ember el se fért volna kényelmesen, de ő mégis úgy tett mintha akkora lenne, hogy még külön szobája is van.
- Hoztunk neked rizst - nyújtotta át Chun-soo a rizses tálat - Nem sok, de csak ennyit tudtam elcsenni otthonról - szégyenkezett bátyám, miközben lehajtotta fejét és a nyakát vakargatta.
- Ah, rizs! Imádom - vette el mosolygva Dong-sun, majd leült és puszta kézzel enni kezdte - Amit ti hoztok mindig annyira finom - morogta teli szájjal - Nem ültök le? - nézett fel ránk.
- Chun-soo, van még otthon valamilyen gyümölcs is, nem? - néztem a testvéremre.
- Nem tudom, hozott volna anya a piacról? - gondolkodott el, mire én bólintottam egyet.
- Nem hozol abból is? - kérdeztem, miközben a kijárat felé böktem a fejemmel.
Chun-soo arcára hatalmas vigyor ült ki, majd kifutott a házból.
- Köszönöm a rizst - törölte meg ruhája ujjába a száját Dong-sun, majd odanyújtotta nekem az üres tálat.
Elvettem tőle, majd elé sétáltam és leguggoltam. A tányért letettem, magam mellé a földre, és csak néztük egymást. Időtlen időkig nézni tudtam volna, annyira bele voltam habarodva, és bár láttam, hogy zavarban van, nem voltam képes elfordulni. Rengetegszer jelent meg előttem álmaimban, ahogy megfogja a kezem, vagy megölel.
Kislányos álmaimat valóra akartam váltani minden áron.
Hirtelen hangos kiabálás zaja szűrődött be az utcáról. Mind a ketten felkaptuk a fejünket és az ajtó felé fordultunk. Nők és férfiak sikítoztak, kardok csörrenésének hangja olyan hangos volt, hogy a fejem is megfájdult.
- Mi ez? - motyogta az orra alatt Dong-sun, majd felállt és az ajtó felé kezdett sétálni. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, hiszen tudtam mi történik odakint és borzasztóan féltem.
- Ne menj ki! - kiáltottam utána, de ő csak ment tovább majd félresimította azt a szakadt rongydarabot ami egy igazi ajtó helyén lógott - Dong-sun! - álltam fel én is.
Egy darabig csak bambult kifelé, majd visszafordult, odasiettet hozzám és megragadta a csuklóm.
- El kell tűnnünk innen - mondta idegesen, majd maga után kezdett húzni.
Épp hogy kiléptünk, egy férfibe ütköztünk, aki megragadott elszakítva engem Dong-sun-tól.
- Dong-sun! - kiáltottam kétségbeesetten a nevét, mire visszafordult - Segíts! - gyűltek könnyek a szemembe.
Nem akartam meghalni, még élni akartam, férjhez menni, gyerekeket szülni, boldog életet élni. Én csak nem akartam meghalni.
Mire lement a nap azt kívántam, bárcsak megöltek volna.
- Nézzenek oda - fordított szembe magával a karomnál fogva a férfi.
Pontosan nem tudtam ki ő, csak annyit, hogy egy japán kalóz, akik a környéken portyáztak, fosztogattak, gyilkoltak. Ilyen idők jártak.
Kardja markolatát az állam alá tette, és így emelte fel a fejem. Nem mertem ránézni. Nem akartam kinyitni a szemem.
- Nem rossz - dünnyögte, mély rekedtes hangján.
A lábaim annyira remegtek, hogy alig bírtam tartani magam.
- Dong-sun - suttogtam remegő ajkaimmal, de nem történt semmi.
Hallottam, ahogy a férfi, elneveti magát, majd elveszi állam alól a kardját. Egy pillanatra megkönnyebültem, de aztán éreztem, hogy húzni kezd maga után.
Azonnal tudtam, mi fog történni.
- Ne, kérem ne! Engedjen el! Kérem! - sikítoztam, miközben könnyek öntötték el az arcomat, de hiába a sikoltásom, a kérlelésem, a könnyeim. Mind süket fülekre találtak.
Próbáltam kiszabadulni a fogásából, de túl erős volt. Nem akartam bemenni a házba. Próbáltam megállítani, visszahúzni, de esélytelen volt. Hátranéztem, és láttam Dong-sun-t, ahogy a földön ül és levegő után kapkod.
- Segíts! - nyújtottam ki a másik karomat felé, de nem fogta meg senki.
A férfi arrébb simította a bejáratnál logó rongyot, belökött a házba, mitől én a földre estem. Egyből a kivezető út felé kezdtem kúszni, de elkapta a lábaimat és visszahúzott. Körmeimmel próbáltam megkapaszkodni a fa padlóban, de esélytelen volt. Rémülten sikítottam, pedig még semmi sem történt. Ahogy kinéztem a szakadt rongy alatt, láttam Dong-sunt, ahogy a földön ül és maga elé bambul. Remegve ejtettem ki újra és újra a nevét, de nem mozdult.
A férfi megragadott, majd megfordított, háttal a padlónak. Egyik kezét a nyakamra tette, hogy ne keljek fel, másikkal pedig kibújtatta magát ruháiból.
- Kérem - remegtek az ajkaim miközben alig kaptam levegőt.
Egy szót sem szólt. Letépte a ruháimat, miközben és keservesen sikítoztam és kapálóztam. Próbáltam karmolni, rúgni, de tényleg esélytelen voltam.
Éreztem ahogy hirtelen belém hatol amitől torkom szakadtából felsikítottam, és zokogni kezdtem.
És ezt csinálta, újra, és újra.
Minden percére emlékszem. A fájdalomra, ami végig nyílalt a testemen és azt hittem megöl, a könnyekre amik arcom áztatták. Olyan volt mintha sose érne véget. Végül, mikor már a fájdalom elviselhetetlenné vált, elsötétült körülöttem minden.
Mikor felébredtem, már este volt. Hideg szél fújt be a házba és fájt minden porcikám. Az oldalamra fordultam, majd lassan felültem. Hosszú fekete hajam a vállaimra omlott - még az is vérben ázott.
Már nem volt erőm ahhoz se, hogy sírjak. Fájdalmak között, lassan felálltam és kisétáltam a házból.
Elindultam haza a megszokott, mező melletti, nyugodt kis földúton.
Képtelen voltam felemelni a tekintetem a földről, de tudtam, hogy követnek. Fél úton megálltam, majd visszafordultam. Dong-sun állt előttem, néhány lépésnyire. Nem tudtam mire gondolhat, mit akarhat, és nem is érdekelt. Mondani akarhatott valamit, de nem szólalt meg, csak ott állt és a földet bámulta.
Gyenge vagyok. Annyira gyenge...
- Mit akarsz - kérdeztem fáradtan. Nem érkezett válasz. - Menj el.
Felemelte tekintetét a földről, és mélyen a szemeimbe nézett.
Nem tudott meghatni.
Még mindig nem szólt semmit, csak könnyes szemeivel meredt rám. Mérhetetlenül mérges lettem.
- Azt mondtam menj el! - kiabáltam - Tűnj el! Soha többé nem akarlak látni, megértetted? Soha!
Így tett. Hátat fordított, és elnyelte őt a sötét éjszaka, csak úgy ahogy a bátyámat Chun-soo-t, és a szüleimet, kikre holtan találtam a házunk előtti lépcsőn.
- Nem tudom, hozott volna anya a piacról? - gondolkodott el, mire én bólintottam egyet.
- Nem hozol abból is? - kérdeztem, miközben a kijárat felé böktem a fejemmel.
Chun-soo arcára hatalmas vigyor ült ki, majd kifutott a házból.
- Köszönöm a rizst - törölte meg ruhája ujjába a száját Dong-sun, majd odanyújtotta nekem az üres tálat.
Elvettem tőle, majd elé sétáltam és leguggoltam. A tányért letettem, magam mellé a földre, és csak néztük egymást. Időtlen időkig nézni tudtam volna, annyira bele voltam habarodva, és bár láttam, hogy zavarban van, nem voltam képes elfordulni. Rengetegszer jelent meg előttem álmaimban, ahogy megfogja a kezem, vagy megölel.
Kislányos álmaimat valóra akartam váltani minden áron.
Hirtelen hangos kiabálás zaja szűrődött be az utcáról. Mind a ketten felkaptuk a fejünket és az ajtó felé fordultunk. Nők és férfiak sikítoztak, kardok csörrenésének hangja olyan hangos volt, hogy a fejem is megfájdult.
- Mi ez? - motyogta az orra alatt Dong-sun, majd felállt és az ajtó felé kezdett sétálni. Szívem egyre hevesebben kezdett verni, hiszen tudtam mi történik odakint és borzasztóan féltem.
- Ne menj ki! - kiáltottam utána, de ő csak ment tovább majd félresimította azt a szakadt rongydarabot ami egy igazi ajtó helyén lógott - Dong-sun! - álltam fel én is.
Egy darabig csak bambult kifelé, majd visszafordult, odasiettet hozzám és megragadta a csuklóm.
- El kell tűnnünk innen - mondta idegesen, majd maga után kezdett húzni.
Épp hogy kiléptünk, egy férfibe ütköztünk, aki megragadott elszakítva engem Dong-sun-tól.
- Dong-sun! - kiáltottam kétségbeesetten a nevét, mire visszafordult - Segíts! - gyűltek könnyek a szemembe.
Nem akartam meghalni, még élni akartam, férjhez menni, gyerekeket szülni, boldog életet élni. Én csak nem akartam meghalni.
Mire lement a nap azt kívántam, bárcsak megöltek volna.
- Nézzenek oda - fordított szembe magával a karomnál fogva a férfi.
Pontosan nem tudtam ki ő, csak annyit, hogy egy japán kalóz, akik a környéken portyáztak, fosztogattak, gyilkoltak. Ilyen idők jártak.
Kardja markolatát az állam alá tette, és így emelte fel a fejem. Nem mertem ránézni. Nem akartam kinyitni a szemem.
- Nem rossz - dünnyögte, mély rekedtes hangján.
A lábaim annyira remegtek, hogy alig bírtam tartani magam.
- Dong-sun - suttogtam remegő ajkaimmal, de nem történt semmi.
Hallottam, ahogy a férfi, elneveti magát, majd elveszi állam alól a kardját. Egy pillanatra megkönnyebültem, de aztán éreztem, hogy húzni kezd maga után.
Azonnal tudtam, mi fog történni.
- Ne, kérem ne! Engedjen el! Kérem! - sikítoztam, miközben könnyek öntötték el az arcomat, de hiába a sikoltásom, a kérlelésem, a könnyeim. Mind süket fülekre találtak.
Próbáltam kiszabadulni a fogásából, de túl erős volt. Nem akartam bemenni a házba. Próbáltam megállítani, visszahúzni, de esélytelen volt. Hátranéztem, és láttam Dong-sun-t, ahogy a földön ül és levegő után kapkod.
- Segíts! - nyújtottam ki a másik karomat felé, de nem fogta meg senki.
A férfi arrébb simította a bejáratnál logó rongyot, belökött a házba, mitől én a földre estem. Egyből a kivezető út felé kezdtem kúszni, de elkapta a lábaimat és visszahúzott. Körmeimmel próbáltam megkapaszkodni a fa padlóban, de esélytelen volt. Rémülten sikítottam, pedig még semmi sem történt. Ahogy kinéztem a szakadt rongy alatt, láttam Dong-sunt, ahogy a földön ül és maga elé bambul. Remegve ejtettem ki újra és újra a nevét, de nem mozdult.
A férfi megragadott, majd megfordított, háttal a padlónak. Egyik kezét a nyakamra tette, hogy ne keljek fel, másikkal pedig kibújtatta magát ruháiból.
- Kérem - remegtek az ajkaim miközben alig kaptam levegőt.
Egy szót sem szólt. Letépte a ruháimat, miközben és keservesen sikítoztam és kapálóztam. Próbáltam karmolni, rúgni, de tényleg esélytelen voltam.
Éreztem ahogy hirtelen belém hatol amitől torkom szakadtából felsikítottam, és zokogni kezdtem.
És ezt csinálta, újra, és újra.
Minden percére emlékszem. A fájdalomra, ami végig nyílalt a testemen és azt hittem megöl, a könnyekre amik arcom áztatták. Olyan volt mintha sose érne véget. Végül, mikor már a fájdalom elviselhetetlenné vált, elsötétült körülöttem minden.
Mikor felébredtem, már este volt. Hideg szél fújt be a házba és fájt minden porcikám. Az oldalamra fordultam, majd lassan felültem. Hosszú fekete hajam a vállaimra omlott - még az is vérben ázott.
Már nem volt erőm ahhoz se, hogy sírjak. Fájdalmak között, lassan felálltam és kisétáltam a házból.
Elindultam haza a megszokott, mező melletti, nyugodt kis földúton.
Képtelen voltam felemelni a tekintetem a földről, de tudtam, hogy követnek. Fél úton megálltam, majd visszafordultam. Dong-sun állt előttem, néhány lépésnyire. Nem tudtam mire gondolhat, mit akarhat, és nem is érdekelt. Mondani akarhatott valamit, de nem szólalt meg, csak ott állt és a földet bámulta.
Gyenge vagyok. Annyira gyenge...
- Mit akarsz - kérdeztem fáradtan. Nem érkezett válasz. - Menj el.
Felemelte tekintetét a földről, és mélyen a szemeimbe nézett.
Nem tudott meghatni.
Még mindig nem szólt semmit, csak könnyes szemeivel meredt rám. Mérhetetlenül mérges lettem.
- Azt mondtam menj el! - kiabáltam - Tűnj el! Soha többé nem akarlak látni, megértetted? Soha!
Így tett. Hátat fordított, és elnyelte őt a sötét éjszaka, csak úgy ahogy a bátyámat Chun-soo-t, és a szüleimet, kikre holtan találtam a házunk előtti lépcsőn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése